Sziasztok!

Saját gondolatokkal fűszerezett kultúr percek következnek.

A magam részéről nagyon ritkán tévézek, de mióta belenéztem az Észbontók című műsorba, egyre inkább úgy érzem, hogy a könyveknek leáldozott. Az unalomig ismert, és mégis fehér foltnak számító Covid járvány odavágott a könyvpiacnak, a könyvesboltok és úgy általában a kulturális szféra reménytelen helyzetbe kerültek. A kiadókat csak azért nem írom, mert az on-line vásárlás lehetősége még nyújt némi reményt, hogy kitartanak a járvány lecsengéséig.

Egyszerűen félelmetes a fiatalok nagy részének a tájékozatlansága! Nemcsak a műsor miatt írom ezt, a mindennapokban is azt látom, hogy lebegnek a semmiben.

Nulla teljesítményű embereket tekintenek példaképnek, sokszor a törvénytelenség határát súroló poénokat utánoznak. Régen a tévé volt a mumus, a pszichológusok szorgalmasan kongatták a vészharangokat Vágó István és Vitray Tamás műveltségi vetélkedőinek idejében. Aztán jött a számítógép, ami rögvest ki lett kiáltva pokolbéli ördögnek, és láss csodát: tavaly érkezett az on-line oktatás. Aki szülői felelősségének teljes tudatában nem engedte a gyerekének a laptop vagy a kütyük használatát, bizony vakarózott rendesen, mikor egy hétvégéje volt megszervezni mindent.

Nem foghatjuk csak a járványra a jelenlegi helyzetet, minimum a magyar abc-t illene tudnia egy 18-20 év körüli fiatalnak! Mert az, hogy Búvár Kund a Barátság kőolajvezetéket fúrta meg, aminek a neve amúgy tök irodalmiasan cseng,  talán sokakban kelt kósza emlékeket. Bár remélem, hogy nem, mert ez a feladvány annyi sebből vérzett... 

Persze, értem én, hogy speciális szempontok szerint válogatják össze az ilyen műsorokba a versenyzőket, néha ránézésre is meg lehet állapítani, hogy a fulladásveszély miatt óvatosan kell enni a popcornt tévézés közben. De döbbenetes, hogy a fiatalok fejből fújják a Tik Tok- és instasztárok neveit, miközben alapvető dolgokkal nincsenek tisztában. És ez nem az ő hibájuk! 

Teljesen mindegy, hogy könyv, tévé, rádió vagy internet áll a rendelkezésünkre, maximum a felelősséget toljuk le magunkról, amikor megkövezünk vagy ördögtől valónak bélyegzünk egy lehetőséget, amit azért hoztak létre, hogy segítsen, szélesítse a látókörünket vagy tanulhassunk belőle, tőle, rajta, általa... És itt még csak véletlenül sem arra gondoltam, hogy tegyél a szádba tíz mentost, majd igyál rá egy kis kólát!

Hol vannak a pozitív példaképek, akiket érdemes lenne utánozni? Például Győzike, amint egy könyvvel a kezében éppen méltatja az adott művet. Sok roma gyereknek ő a példaképe, híres, sikeres ember! Vagy hol van Shorbert Lara, amint épp a National Geographic egyik műsoráról, vagy valamelyik kortárs író művéről lelkendezik? Hol vannak a  médiasztárok, aki azt sem tudják, mivel kerüljenek be a médiába? Hol van a felelősségérzetük a híres embereknek, miért nem próbálkoznak olyasmit átadni a gyerekeknek, követőknek, rajongóknak, ami érték? Nem érzik, mennyivel pozitívabb lenne a róluk kialakult kép, ha kicsit fejlettebb értelmi színvonalat prezentálnának?

Arra jutottam, hogy az Észbontók című műsor egyrészt sírnivalóan elszomorító, másrészt fullasztóan vicces, mégis, titokban nagyon is értéket közvetít. Mert legalább azt megtudja belőle a néző, hogy Búvár Kund a német császári hajókat fúrta meg, hogy a félmaraton 21 km és hogy a dudások ketten vannak a csárdában. Sokra nem megyünk vele, de hátha... 

Hátha pont ennek a műsornak a nézése közben tör rá sokakra a tudásszomj! 

Valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik.

 Remy

Kedves Olvasók és Könyvmolyok! 

Mint bizonyára sokan tudjátok, a Delta Vision kiadó a fantasy és sci-fi irodalom mellett tette le a voksát, azonban most egy formabontó sorozatot készül útjára indítani, mely a Zűrös románc nevet kapta.

Fogadjátok szeretettel a sorozat első kötetét, mely történetesen az én művem, a címe: Tüske a köröm alatt avagy Zombi és a Mamaszaurusz.

Mint a sorozat neve is mutatja, romantikus regényekről van szó, azonban a kép kicsit árnyaltabb, a történeteink túlmutatnak a szokásos gyenge nő - erős férfi felálláson. A mi hősnőink nem zokognak a zsepijükbe arra várva, hogy megmentse őket a szöszi herceg, a csajok fehér ló helyett a volán mögé pattannak, és megoldják a gondjaikat. 

A sorozat első kéziratát Nemes István szerkesztette, aki a mai kortárs fantasy irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Író, műfordító, szerkesztő, de munkássága nem csupán ennyiben merül ki, rengeteg - mára már ismertté vált - egykor kezdő írót indított el az irodalom rögös, intrikákkal kikövezett útján.  Nem sorolom fel István műveit, mert napokig nyomoznom kellene, hogy mindet összeszedjem, nem beszélve az írói álneveiről, amik közül a két legismertebb a John Caldwell és a Jeffrey Stone. Nagyon büszke vagyok rá, hogy látott fantáziát a kéziratomban, és a szerkesztés során mindig pontosan tudta, hogy a "kezdő író sokk" éppen melyik fázisánál tartok. Ezúton is köszönöm szépen neki az önzetlen segítséget és a rám áldozott nem kevés idejét.

A borító Szendrei Tibor festőművész és illusztrátor munkája. Számomra fantasztikus volt látni, hogy a művész a kapott instrukciók alapján mennyire ráérzett a karakterekre és a regény hangulatára. Köszönöm szépen, hogy elvállalta a borítótervezést!

A könyv a témáját tekintve kicsit pikáns, kicsit felháborító, a vígjáték, a krimi és a romantika jegyeit igyekszik ötvözni. Ajánlom mindenkinek, de legfőképpen azoknak a kisgyermekes édesanyáknak, akiket próbára tesznek a gyermeknevelés viszontagságai.

Beleolvasó:

"A szerelmünk valahol Afrikában kezdődött. Egy rakás kecskeszaron
hasalva néztem bele először Chad gyönyörű, kék szemébe,
és a halál árnyékában arra gondoltam, hogy ezért a szempárért
bármit feladnék. Én hülye, később fel is adtam.
És most itt tartunk…
A körmömmel kocogtatom a kávéscsészét, meztelen talpam
az asztal alatt követi a harci induló ütemét. Chad némán falatozik,
közben a napilapot böngészi, néha félretolja a szemébe
lógó, szőke tincset. Bár nemrég szállt ki az ágyból, mégis halványan
érzem, vagy inkább sejtem a bőréből áradó enyhén
mentás-citrusos illatot. Tőlem kapta ajándékba a Versace Erost,
de állítása szerint csak különleges alkalmakra használja. Az
újságolvasás különleges?
– Reggel felhívott a húgom – töröm meg a csendet.
– Ühüm – dünnyögi valahonnan a sportrovat és a gazdasági
hírek környékéről.
– Kicsit összekaptunk. Tudod, mit mondott? Hogy azt a keveset,
ami még hátravan az életemből, kötelező a családról való
gondoskodásnak szentelnem, mert már csak feleség és csak
anya vagyok. Hallod? „Csak”!
– Aha.
Újabb falat tojás landol a szájában, ráküld egy korty kávét,
közben lapoz.
– Felhívtad már a mamát? – váltok témát, hátha a kedves
édesanyja emlegetése rám tereli a figyelmét.
– Még nem – néz fel, ám csupán néhány másodpercig éghetek
tekintete kereszttüzében, a világhírek lenyúlják a csodás
pillantást.
– És... mi van a melóhelyen? – próbálok vonzóbb témát találni,
amivel megtörhetem végre a teljes érdektelenséget, ami az
uramat uralja.
– Semmi – feleli fel sem pillantva.
Semmi! Ez a szó maga a sumákság, és én azt gyűlölöm! A
semmi az a nincs, a nem létezik, vagy a nincs közöd hozzá!
Odébb tolom a kávéscsészét, az asztalon folytatom a kocogtatás,
alant a járólapon egyre hangosabban csattog a When Johnny
comes home marching.
– Beszélhetnél velük! Nem akarom, hogy a szüleid vigyázzanak
Jeremyre, amikor itthon vagy. Tele van vele a tököm,
hogy mindig meg kell hallgatnom, a fiam mennyit hízott két
nap alatt, miket csinál már, mire tanították meg. Ők, tehát nem
én. Meg hogy a gyerekem szemmel láthatóan nem a megfelelő
ütemben fejlődik, hiszen az akárkicsodácska már ezt és azt is
tudja.
Hangosan felnevet, a vicc rovatnál jár. Rajtakapottan felpislant,
próbál értelmesen nézni. Egyre jobban viszket a tenyerem,
de egyelőre a verbalitás nyújtotta lehetőségeket használom.
– Örülök, hogy szerinted ez vicces. Csak én ilyenkor szar
anyának érzem magam. Múltkor is rohantam a gyerekkel az
orvoshoz, hogy nézze meg, miért van így lemaradva, más gyereke
miért sokkal ügyesebb, okosabb, erősebb. A doki meg azt
javasolta, hogy menjek inkább én szakemberhez, mert szemmel
láthatóan gond van a fejemmel.
– Akkor ne vidd többet orvoshoz! – vonja meg könnyedén a
vállát, majd visszabukik az újságba, ha jól látom, a Nap Lánya
sonkáit elemzi.
– Elegem van belőle, hogy mindenki tojik a fejemre! – fortyanok
fel, a tenyerem nagyot csattan az asztalon. – Anyámék
folyton azzal dicsekednek az ismerőseiknek, hogy mennyire
erős vagyok, amiért mindent egyedül intézek. Ezt honnan veszik?
Csak ünnepekkor nyitják rám az ajtót, és akkor sem én
vagyok a középpont, mert egymást marják. Téged sem érdekellek,
nem segítesz semmiben!
– Figyelj, kicsim! – emeli fel a fejét az újságból, közben
olyan gyengéd pillantást vet rám, amilyet az elnéző nagyi szokott
a fogyatékos unokájára. – Menj, engedj fürdővizet, addig
én elmosogatok. Aztán jövök, és a kádban mindent elmesélsz,
rendben?
Behajtja az újságot, feláll, odalép a mosogatóhoz, beteszi a
tányért, rányitja a vizet.
Sóhajtva bólintok. Semmi kedvem játszani a hülye picsát, de
már három hete tervezem ezt a beszélgetést. Chad akkor jött
haza két teljes napra, és akkor láttam utoljára pucér, felnőtt
férfit. Leszámítva azokat, akiket a pornócsatornán sasoltam.
Oké, beszélgetés elhalasztva, hiszen csak a lelkem fáj.
A fürdőajtóból visszanézek. Chad a mosogató szélének támaszkodik,
testén kötegekben állnak az izmok, keskeny csípőjéről
csaknem leesik a fekete pizsamanadrág. Mosolyog, az
arcán apró gödröcskék, kék szemével biztatóan hunyorít. Behúzom
magam mögött az ajtót, majd megdermedve fülelek. A
vízcsobogáson keresztül is hallani, ahogy lapozza az újságot.
Berántom az ajtót, nagyot csattan. Vizet engedek a kádba,
összekotrom a derekamat verdeső, sötét hajzuhatagom, lazán
feltűzöm a fejemre. Nem akarom, hogy vizes legyen, mert Chad
szereti markolászni, meg néha rángatni is. Utóbbit annyira nem
díjazom, de van az a helyzet, amikor elnézem neki. Tollászkodás
közben összeszedem a gondolataimat, egy csomó mindenről
beszélni akarok vele.
Soha nem kaptam semmit ingyen, keményen megdolgoztam
a sikereimért, amiket aztán könnyed mozdulattal dobtam kukába
a fiam kedvéért. Évekig harcoltam az előítéletek ellen, csak
azért, mert nő vagyok, szó szerint vért izzadtam, mire befogadtak
a katonatársaim. Utólag visszagondolva talán pont Chad
volt a legbizalmatlanabb, neki akartam a legjobban bebizonyítani,
hogy van helyem a fókák között. A sors fintora, hogy végül
ő beszélt rá a kilépésre. Mondjuk, sok választásom nem
volt, kismamáknak semmi keresnivalójuk a haditengerészet
különleges alakulatában.
Álompasi, álomesküvő, kilenchónapnyi eufória, könyvtárnyi
gyermekpszichológia, aztán… Talán a légüres tér a legmegfelelőbb
kifejezése annak az állapotnak, amibe Jeremy születése
után kerültem. Chad néha megjelenik, általában két-három napra,
amiből egyet mindig átalszik, majd újra hetekre eltűnik.
Dolgozik, hogy mi boldogok és gondtalanok lehessünk. Egy
feleség, aki boldog egyedül, és egy kétéves gyerek, akinek nem
hiányzik az apja.
Ez zavar a legjobban, Jeremynek szüksége van egy férfira,
aki megtanítja neki a fiús dolgokat. Mi lesz így belőle? Múltkor
a rúzsommal játszott, és egyszer rajtakaptam, ahogy belebújik a
körömcipőmbe. Már egy ideje érzem, hogy le kellene ülnünk
Chaddel átbeszélni a dolgainkat. Muszáj lépnem, a fiam érdekében!
Egyre türelmetlenebbül heverészek az illatos vízben, de az
uram csak nem akar bejönni, hogy kiönthessem neki a lelkem.
Oké, elegem van, kimegyek, széttépem azt a rohadt újságot,
és a fecniket lenyomom a torkán!
Harcra készen pattanok ki a kádból, persze, megcsúszok, a
lendülettől csaknem lespárgázok. A laza kontyom kibomlik,
úgy nézhetek ki, mint a Hófehérke gonosz boszorkánya, de már
nem érdekel, a férjem nem érdemli meg, hogy szép legyek neki!
Magam elé kapom az első kezem ügyébe akadó törölközőt, épp
a legkisebbet, és kirongyolok az ajtón.
Kis híján legázolom a nappali közepén ácsorgó idegent, a
magas, forradásos arcú, komor tekintetű férfit, aki egy másodperc
alatt átmegy döbbent tinibe. Ijedten hátralép, fülig vörösödve
néz végig rajtam.
– Helló! – mosolyodok el zavartan, miközben magam sem
értem, hogy menekülés helyett miért próbálok kommunikálni
vele.
– Üdv… özlöm! – dadogja a pasi, majd tétova mozdulattal
felém nyújtja a kezét. – Thomas White hadnagy. Ön pedig,
gondolom, Bree, ugye? Chad már sokat mesélt magáról.
A hangszálaim kicsit összegabalyodtak, így csupán bólintok,
majd elképedve nézek a szobából elősiető férjemre. Talpig feketébe
öltözve, megtömött útitáskával lép oda hozzám.
– Figyelj, Bree! – Nem néz a szemembe, valahová a járólapra
mered, kezét a vállamra teszi. Három hete ez az első alkalom,
hogy a testemhez ér, leszámítva az esti gyors csókot, amit kómába
zuhanása előtt nyomott a számra. – Mennem kell. Bevetés
lesz.
– Mi? De hát tegnap este jöttél haza! Mi történt?
– Semmi.
– Chad, ne csináld ezt velem! Mi az a semmi?
– Sajnálom, de nem beszélhetek. Te is tudod, hogy működik
ez.
Tényleg tudom, hiszen egykoron én is részese voltam a
semminek.
– Indulnunk kell – kocogtatja meg az óráját a forradásos képű
fazon; erős a gyanúm, hogy Chadet akarja kimenteni a kínos
helyzetből.
Tátogva próbálok valami értelmeset nyögni, de nem jön ki
hang a számon. Chad gyors csókot lehel az ajkamra, majd feltépi
az ajtót. Harminc másodperc múlva mindössze a lábam alatt
gyülekező víztócsa és egy földre hullott törölköző a társaságom.
Újra egyedül vagyok. Mint mindig."

 A kötet fent a könyv címére, vagy a borítóképre kattintva megrendelhető a Delta Vision kiadó honlapján.

Remy

Még egy kör, hogy végre lásson,

Amitől te ájulsz, én már alig látom.

A csoda csak három nap, míg élsz,

S hogy öröm volna, részeg álmot regélsz.

Hogy öröm lennék, én? Kétlem.

Keveset hoztam, még többet vittem.

De gondolok, akarok és még levegőre futja,

Megunom-e? Csak a jó Isten tudja.

Mert teszem s nyelem, elveszem,

Néha még a hitem is elvesztem.

Elvesztem? Dehogy! Látom s féltem,

S ha érted, majd újból kiáltasz értem.

De addig, addig csak a három nap, mi tart,

Hogy elmédbe borul s az áldott csoda mar.

Nem érted? Igazából talán én sem,

De hogy ne feledjem, papírba vésem.

Hisz a hát fáj, s rogyadozik már az álom,

Én sem indulok, hogy a világot megváltom.

Csak úszni, lebegni egy gondolatnyi bajban,

Legyen csendes a hangod, magamat én is halljam.

 Firkálok csak, táncolok szavaim dermedt jegén,

S nem keresek mást, mindig csak néma reményt.

Hitbe temetett oltárra szegem fejem újra,

S ha kába vagyok, már akkor sem gondolok a múltra.

Ölelnék, hogy megértsék, de nem ma, nem most,

Hisz az élet vidám, vagy nem. De felpofoz.

Akkorát ad, hogy gránit adja párját,

S mire észbe kapsz, talán már meg is bánnád.

Megbánnád, hogy tévedtél egyszer és újra,

Szappannal mosnád bűneid, de nem múlik soha.

Álszent szépség álnok becsülettel vajúdik,

Nézz csak körül, az ember így haldoklik.

(2012)

/Valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy

Mitől lesz egy nőnemű lényből NŐ? Ezen a kérdésen már rengetegszer elgondolkodtam, Leginkább akkor jön elő a téma, mikor szoknyában szeretnék elindulni valamilyen nagyon fontos eseményre, és a legutolsó utáni pillanatban jövök rá, hogy az alig két hete epilált lábamat sűrűbb bunda fedi, mint Micimackóét. Ilyenkor előkerül a rózsaszínű beretva, és végül mégis nadrágban indulok el otthonról, mert valahogy el kell fednem ragtapaszokkal ékesített végtagomat. Vagy bevállalom, hogy gazdagabb fantáziájú honfitársaim ebolásnak néznek, akinek szabályos időközönként elindul egy aprócska, orv kis vérpatak a lábaszárán, hogy feltöltse a tűsarkú körömcipő nem létező réseit. Ilyenkor kívánatos, hogy fehér legyen a cipő, mert így még drámaibb a megjelenésem.

Lássuk, mitől NŐ a nő a közösségi média szerint!

Egyrészt ugye vannak az anatómiai tulajdonságok. Nyilván ebből még nem derül ki semmi, hiszen az ember nyilvánosan azért kissé visszafogottabb mutogatós témában. Hacsak nem szatír valaki, de én nőben olyannal még a hírekben sem találkoztam soha. Tessék, itt az első bizonyíték, hogy mennyire el vagyunk nyomva! Mi nem tudunk lóbálni. Amit mégis tudnánk, az meg a reklámokból, újságosbódé kirakatából, de néha még az óriásplakátokról is ránk vigyorog, így megszokott és kvázi unalmas, tehát nem kelt rémületet az áldozatokban. Kipróbálni nem áll szándékomban, mert az a gyanúm, én járnék rosszul, ha lóbálnék. A pasikat ismerve biztosan lenne olyan "áldozat", aki kézzelfogható bizonyítékot szeretne, hogy ő itt most zaklatva vagyon. 

Aztán ott a gyerekszülés. Na, itt azért előnyben vagyunk, ez a pasiknak nem megy! Hogy ezt a hátrányukat ledolgozzák, mindjárt kötelezővé is tennék számunkra. Sőt, hogy még jobban fitogtassák erőfölényüket, mostanában már beindult a pénzdíjazás is. Ehhez szükség van egy beépítendő telekre, és egy bankra, ami majd jól hitelez, és ad még plusz tíz misit "ajándékba", ha megfelelő számú utódot produkálunk. Ha devizahiteles a leendő anya, akkor kevesebb jár, de tessék hálásnak lenni, mert ajándék a "semmiért"! A semmi alatt itt a gyereket értik, minél többet termelünk, annál jobban megéri nekünk! Fitten, frissen, üdén, gyorsiba egymás után, mint a nyulak! Nem kell nyavalyogni, szórjuk a porontyokat, hogy legyen népsűrűség! 

És jön a TEST! Itt már komolyabb dologról van szó, ez megosztja a társadalmat! Még a nőknek is vannak elvárásaik egymással és magukkal szemben, ha a TEST kerül szóba. KÖTELEZŐ vékonynak lenni, nagy dudákkal, kerek csípővel, izmos, hosszú, égig érő lábakkal. De KÖTELEZŐ jól párnázottan nőiesnek lenni is, gusztán vaskos combokkal, finom kis hurkácskákkal, és természetesen nagy dudákkal, mert az mindenhogyan kell. Aki kilóg a sorból, sem egyik, sem másik, vagy mindkettő egyszerre, az gusztustalan. De akkor is az, ha egyik vagy másik csoportba tartozik, mert az ellentábor mindenképpen meg fogja szólni! 

Kívánatos, hogy ha nincs gyereked, akkor legyen! Ha nem lesz, és úgy villantasz párductestet, akkor egyrészt szégyelld magad, te önző dög, másrészt ribanc vagy! Akkor is, ha még az életben nem keféltél. Csak, és kész! 

Ha még csak "készül" a gyerek a világra, akkor alapvető elvárás, hogy az első hat hónapban ez senkinek ne tűnjön fel. Utána is csak olyan gyanú, sejtelem módjára válhat világossá a környezeted számára, hogy várandós vagy. Szigorúan kötelező a világra készülő kis lényt kidolgozott izomzattal álcázni, amit természetesen mutogatnod kell, de minimum a facebookra fel kell tölteni a kockákba ágyazott pocak fényképét. Akkor ütős, ha van egy pont hasig érő gyerek a közelben, akit ellágyult arckifejezéssel odaszoríthatsz a muszklikhoz.

 Ha elmulasztottad betartani a várandósság eme szabályait, akkor viszont szülés után néhány héttel - mondjuk kettővel! - bajban leszel! Kívánatos, hogy a babát első útjára ugyanolyan dögös testtel kísérd, mint amilyen akkor volt, mikor megismerted a csúcspasit, akinek a gyermekét a világra hoztad. Ellenkező esetben egy tehén vagy, igénytelen tenyészállat, aki csak arra várt, hogy elkeljen, és zabálhasson végre kedvére. 

Kötelező a műköröm! Nincs pardon, akinek nincs műkörme, az igénytelen! Lehet visszafogott, alig karomszerű, kocka alakú, kerek, vagy vércse módi, a lényeg, hogy ne a sajátod legyen! És mindenképpen ügyelj rá, hogy az adott évszakhoz, de minimum az adott ünnephez méltó módon legyen díszítve! Mondjuk karácsonykor kis kéménybe mászó mikulás, vagy húsvétkor egy nyúl legyen valamelyik ujjadon! Természetesen kötelező ezt is megosztani, hogy bezsebelhesd az áhítatot, amit a face népe rád hint!

 Műszempilla! Ez a kedvencem! Néha én is élek vele, hogy még csábítóbb legyen a pillantásom. Eleinte kicsit fura volt, hogy betolakodott a látóterembe valami izé, és a férjem is mindig rám szólt a kocsiban, hogy óvatosabban rebegtessek, mert huzatot kap a füle, de idővel megszoktuk mindketten. Legutóbb is rátámadtam Juditkára, hogy nekem most és rögvest kell a műszőr, varázsoljon belőlem mesebeli hercegnőt. Pókerarccal tette a dolgát, legalábbis azt hiszem, mert műszempilla felrakásakor nem tanácsos nézelődni. És utána viharöngyújtóval rágyújtani sem, vagy ne hajolj fölé, ahogy én tettem, mert elolvad a műanyag! Most meg kell várnom, míg kipotyog az igazi szempillám, nincs ember, aki ezt lekaparja.

Kiló smink! Nem kell megijedni, ezt otthon is tudod produkálni! Csak benyomod a gúglit, és beírod, hogy beauty, Már dobálja is a sminkes oldalakat, ahol válogathatsz az évszaknak vagy éppen eseménynek megfelelő maszkok közül. Lépésről lépésre fedheted el az igazi arcodat, és ezzel együtt mindjárt a lényedet is, hiszen gyönyörű leszel, gondtalan, igényes, és a viselkedésed igazodni fog az álcádhoz. Ha a pasi vízi-mentő, esetleg úszó olimpikon, és strandra visz az első randin - csak hogy azonnal derüljön ki, megéred-e a fáradtságot! - használd a vízálló verziót! Nem tudnak rajtunk kifogni, mi mindenre felkészülünk!

Én a hadseregben kötelezővé tenném a smink-tanfolyamot! Egyrészt tudnák álcázni magukat, ha a bozótosban kell csücsülniük, bevetésre várakozva. Talán még lőniük sem kellene, ha előugranának talpig csillámporos, nyári sminkben, mert az ellenség halálra lepődne. Létezik vízálló rúzs, alapozó, szempillaspirál, tehát az esős vidéken is működne a dolog. Másrészt a sminknek van egy lélektani hadviselés szándéka is, mert a viselője elhiszi, hogy gyönyörű. Ha ez a katonáéknál annyira nem fontos, akkor festhetnék magukat szörnyűségesre, mondjuk Hulk-ra, vagy Jokerra, hogy még legyőzhetetlenebbnek érezzék magukat. 

 Sminkhez dukál a póthaj! Kinek van kedve kivárni, míg seggig nő? Fésülni, mosni, ha a buszon igénytelenebb honfitárs mellé keverednek, irtani a tetűt? Két év kemény munkáját lehet megspórolni alig három óra alatt, és ha vágni kell, maximum a pénzét sajnálja az ember.

Amikor három fiúcska után egy nőnemű lény bújt ki a dobozból, kicsit meglepődtem. Boldogan játszottam le magamban, hogy majd fésülöm a hosszú haját, babázunk, megtanítom főzni, és mindenféle csajos dologra, amit amúgy én nem csinálok. A lányka cseperedik, és ha eltűnik a szupermarketben, semmi gáz, tudjuk, hogy a rúzsok között kell keresnünk. Haja popsiig ér, köszöni, nem kell fésülni, az ovi előtti rutin hajzabola vérre menő küzdelem mindkettőnk számára. Levágásról hallani sem akar, mert az ostorrá avanzsált copffal remekül kordában lehet tartani a fiúkat. Nagyjából három éves volt, amikor eltűnt a lakásból az összes smink cucc, amit még száz évvel ezelőtt vettem magamnak. Azóta néha előkerülnek, a tizenöt éves nagy-fiam bánatára. A fiúk közül ő az egyetlen, aki életkoránál fogva fancsali arccal, ám békésen képes végigülni, míg a hölgyike feldob rá egy laza nyári sminket. A körömfestést általában próbálja megúszni, de csak a legritkább esetben sikerül, így kötelezően tartok itthon lemosót. A végeredményt tilos publikálni, pedig mindig győzködöm, hogy gyönyörű lett. 

Szóval mitől NŐ a nő? Szerintem attól, hogy jót röhög ezen a sok szarságon, és éli az életét vidáman, felszabadultan, megfelelési kényszer nélkül. Akinek a párductest, műköröm, műhaj, műszempilla, kiló smink jelenti a boldogságot, az mindenképpen használja ki a lehetőségeit!

De azért tegye, mert ő akarja, és ne azért, mert ez az elvárás! 

 /valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy

Beköszöntött a tavasz. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a fák elkezdtek ragyásodni, a tyúkok meg álszemérmesen menekültek a kakas elől. Amelyik túl fürge volt, az hoppon maradt, mert sok a lány baromfi, a kakas meg utál futni.

A férjemmel már régebben eldöntöttük, hogy építünk egy teraszt, amolyan kerti kiülőt, ahol majd nyáron hatalmas grill-partikat rendezünk a cimborákkal. Úgy döntöttünk, itt az idő, hogy kihúzzuk a bakancslistáról a dolgot.

Mindent a házszabályoknak megfelelően csináltunk, összevesztünk azon, hogy hová, aztán azon, hogy mekkora legyen, volt vita, sértegetősdi, hüppögés, békülős szex, majd életem párja mérőszalagra kapott, és nekiállt megtervezni oda, ahová eredetileg is terveztük a CSODÁT.

Egy teljes délelőttöt szöszmörögtem a konyhában, hogy összehozzam a hatfogásos ebédet, majd kimentem megnézni, hogy hol tart a munka. A férjem állt a mérőszalaggal a kezében a tök üres terep fölött, és elgondolkodva nézelődött. Mikoron szóvá tettem, hogy "ezt csináltad eddig?", ki lettem oktatva, hogy nem szabad elkapkodni. Kicsit megrettentem, mert tartottam tőle, hogy ebben a tempóban nem nyári grillezés, hanem téli szalonnasütés lesz a program.

De másnapra felpörögtek az események, és én hamarosan a betonkeverő előtt találtam magamat, egy lapáttal a kezemben. A drágám kiokosított, hogyan kell keverni, hány lapát ebből, mennyi abból, mikor és mennyi vizet borítsak a puttonyba. Lelkesen vágtam a segédmunkába, majd megnyugtattam a háborgó emberemet, hogy egy-két lapát cementtől a fű még vígan fog nőni.

"A gépbe dobáld, ne mellé!"

Oké, próbálom, csak hát a célzás sosem volt az erősségem, még a kézilabdában is mindig kapusnak állítottak be. A labdát sosem sikerült kivédeni, de legalább nem tapostam agyon senkit.

Már szépen mutatkozott a munkám eredménye, amikor megjelent a mama, és vigyorogva nézte, ahogy pakolom a puttonyt. Úgy gondoltam, megmutatom neki, hogy mennyire profi vagyok, és a lapátot a nyíláson kissé beljebb nyomva oda akartam kocogtatni a keverő széléhez, hogy leverjem a ráragadt sódert. Az a dög meg úgy gondolta, hogy ami oda bement, az bent is marad, és beszippantotta a szerszámot. Szerintem embert még úgy nem vágott szájba lapátnyél, mint engem.

Szerencsére a férjem éppen háttal tartózkodott nekem, így ő nem látta, de azért a visításra odabökött egy "erre is csak te vagy képes"-t. Közöltem vele, hogy az édesapja melyik testrészére gondolok, és kifeszegettem az ártalmatlanított gépből az orv lapátot, miközben anyukám próbált nem nagyon kiröhögni.

Végül túléltem a betonozást, és néhány nap múlva a reggeli kávéval a kezemben figyeltem, ahogy az uram ismét mérőszalagra kap. A lehető legtisztább tekintetemmel néztem rá, mire megmerevedett, és vádlón rám bökött:

"Tudom ám, hogy mire gondolsz!"

Úgy döntöttem, ebédig már nem kommunikálok vele. Estére elkészült az oszlopok helyéül szolgáló öt lyuk, a hatodik kikaparását viszont rám testálta. Részletesen elmagyarázta, hogy mit hol találok, majd mentegetőzött egy sort, hogy "dehogyis, nem nézlek hülyének".

Másnap teljesen tanácstalanul álltam a szerszámosban, majd gőzöm nem lévén, hogy hol keressem a szerszámokat (a pajszert eddig csak átvitt értelemben, annak is az enyhén mocskos verziójában ismertem), improvizáltam. Mivel a lyuk kellős közepén egy bazi szikla volt, így eltörtem ezt-azt, kicsorbítottam néhány nagyon fontos "gőzömsincsmit". De a lyukat kiástam! Délutánra az is kiderült, hogy alig kicsit mellé.

Nem értem, mi a fenének kell ekkora ügyet csinálni néhány centiből? Picit ferde lesz a tető. Na és? Tájjelleg!

/valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy

Történt egy szép napon, hogy a papa 70 éves lett. Az egyszeri, nagy eseményt étteremben akarták megünnepelni, és már hónapokkal a szülinap előtt szervezkedni kezdtek. Ennek én annyira nem örültem, mivel régen állandóan étterembe kellett járnom. Igen, munkából kifolyólag, kötelező jelleggel. Sosem sejtettem, hogy ennyi kódneve lehet a rántott húsnak. 

Eljött a nagy nap, mikoron Úr és Parancsolóm kora reggel felverte a családot, hogy délre az étterembe érjünk. A kisdedek persze háborogtak, nem kenyerük az úri viselkedés, meg amúgy is, a mama is meg tudná sütni azt a rántottsajtot. Ráripakodtam Ketteskére, hogy ha nem fogja be, itthon hagyjuk. A gyermek, ki valaha ultrahangon visongott, ha három méterre el mertem távolodni a közeléből, most hanyagul hátranézett a válla felett, és a tizenhárom évesek flegmaságával közölte, hogy 

"Pizza, wifi legyen, a többi nem izgat". 

Úr és Parancsolóm bevetette magát a fürdőszobába, és másfél órán át készülődött, fésülködött (tök kopasz), hogy a budoárja megfeleljen a követelményeknek. Utána lekapta a tíz körméről az egész családot, amiért nem vagyunk még kész, átöltöztette a három fiút, mert ruházatuk nem felelt meg az előírt dresszkódnak, majd száj-húzkodva megállt mögöttem a fürdőszobában. 

"Figyelj, mi ez a harci dísz? Csatába készülsz? Ne már, az életben nem indulunk el!" 

Még csak szemeztem a szemceruzával! Még nem is kerültem vele testi kontaktusba! Csakazértis perzsacica-lánnyá szépítkeztem (nem vagyok kövér, csak bolyhos), belezuttyantam a kínais csanelba, magamra pajszeroltam a soha nem hordott, de "okvetlenül fontos volt megvenni" márkájú tűsarkúmat, majd kezdetét vette a "kocsiba szállunk" ceremónia. Ez nálunk minimum 10 perc! Ki ül ki mellé, ki mellé nem, és miért nem, de nem férek el, szállj le rólam, anyaaaaa... Úr és Parancsolóm általában 5 perc után idegösszeomlást kap, és csatlakozik az üvöltözéshez, amit természetesen a ház előtt visz véghez, a szomszédok legnagyobb örömére (tök uncsi környéken lakunk). 

A röpke egy órás út első fele harsány üvöltözéssel telt. Ezen idő alatt utódaink általában elérik, hogy Úr és Parancsolóm összevesszen velem miattuk, mindenki megsértődik mindenkire, így az utazás második felét már néma csendben tettük meg. 

Ám végül célhoz értünk, az Öreg Favágó Kocsmájához, Tarjánba! Bevallom, tök elővigyázatlan voltam, mert nem kérdeztem meg előre a nevét a helynek, így kikerekedett a szemem, hogy a négy kiskorút egy kocsmába szándékozzuk éppen becitálni. Általában nem vagyok semmi jó elrontója, meg ha már buli, legyen vad, és zabolátlan, na de azért... 

A hely kívülről nem látszott kocsmának, de étteremnek sem. Elsőre inkább családi ház formája volt, az oldalának egy fehér sátort támasztottak. Összevártuk a csapat másik felét, majd besorjáztunk, és a legnagyobb döbbenetemre szembe találkoztam egy kutyával. KUTYÁVAL! Jól-nevelten várta, hogy a gazdik befejezzék a táplálkozást, és nem zavart senkit, hogy ott volt. Itt már kezdett szimpatikussá válni a hely.

Bent még szimpatikusabb lett, mert nem fehér leples patika-feeling fogadott, ahol az ember úgy érzi, hogy most aztán muszáj nagyon viselkedni, hanem egy otthonos, amolyan "vidéki nagymamánál vagyok" enteriőr. Négy gyerekkel, meg egy féllel (ő volt a legkíváncsibb) ez fontos! Az elénk perdülő pincérfiúk a "hűha" kategóriába tartoztak, de Úr és Parancsoló is be-be kukkantott az italos pult mögé, ahol szerintem a Miss Hungary döntősei szorgoskodtak. És mindenki mosolygott, pedig teli volt az étterem! Mosolyogtak munka közben! Hát milyen munkahely az ilyen??? Plusz jó pont volt nálam, hogy miközben az ételre vártunk, a lányka kapott egy lapocskát, aminek a hátulján fejtörő terpeszkedett, hogy a türelmetlenebb gyerekek lefoglalhassák magukat. 

Miután eltöltöttünk újabb 10 percet, hogy ki és ki mellé üljön, és ki mellé és miért nem, végre eljött az én időm, rendelhettem. A szokásos kör italrendelésnél meggondolatlanul vizet kértem, mert mégiscsak adjunk a fitnesz-királylány látszatra, de a többiek bátrabbak voltak. Magamban jókat röhögtem a sógoron, aki mézes-levendulás szörpöt kért, mert én már ittam olyat. Ő még nem, és fancsali arccal kortyolgatta az enyhén szappanos utóízű nedűt, majd másodjára megalkuvón áfonyaszörpöt kért.

Az étkeknél elsőre a rántott hús tűnt biztonságosnak, Úr és Parancsolóm a szokásához híven azt kért. Ezen felháborodtam, mégiscsak egy bajor étteremben vagyunk! Legyen Brémai muzsikusok kedvence! Miközben a gyerekek megrendelték a szokásos rántott sajt+sültkrumpli kombót, elgondolkodtam a mesén. Reméltem, hogy kakast kapok majd, és nem szamarat. A másik két állatra már gondolni sem mertem.

Természetesen ahogy az étterembe értünk, a lányomnak azonnal pisilnie kellett, így megvizsgáltuk a toalettet, ahol szintén szólt a halk zene. A gyerek kapott az alkalmon, magára zárta az ajtót, és fejhangon jódlizni kezdett. Esélyem nem volt közbeavatkozni, de hál'Istennek nem hallatszott ki semmi a drágám művészetéből. 

Mivel csak vizet rendeltem, a vércukor-szintem elérte a béka seggét, tartottam tőle, hogy ha alá zuhan, akkor én az asztal alatt végzem. Ekkor érkezett a pincérfiú, és mindenki elé letett egy tányérkát, amin szív alakú pogácsa, szeletke retek, répa, és valami fura trutyi haverkodott. Úr és Parancsolóm merőn nézte a tányérkákat, majd sunyiban odahajolt hozzám:

"Ezt ki rendelte? Ugye nem kell kifizetni?"

Nem kellett, a cucc a ház ajándéka volt, nagyon ízlett, és megmentett a kómától. Alig fogyott el a pogi, érkezett az étek. Na, itt lekonyult a szám! Mindenkinek hozták a gyönyörű, hatalmas és bőszen illatozó húsokat, látványosan díszelgő köreteket, zöldségeket. Én meg kaptam két cici formájú izét, alatta sár színű káposztával. Úr és Parancsolóm diszkréten kiröhögött, ezért uralkodtam magamon. Jókedvű arccal szúrtam fel a villára a meglékelt női testrészdarabot, és - láss csodát! - valami eszement finom, zöldséges füstölt-főtt csülökkel töltött krumpligombócot ízleltem. A mellé vezényelt káposzta egyszerre volt sós, édes és savanyú, és nagyon-nagyon finom volt! Megkíséreltem elfogyasztani az egészet, de ebben az étteremben túlértékelik a kedves vendégek bendőméretét. Gyakorlatilag mindenki otthagyta az étel felét, amit a tüchtig pincérfiúk helyes, fehér kis dobozkákba csomagoltak. A dobozkák aztán az autó csomagtartójában végezték, "vacsorára majd jó lesz" felkiáltással. 

Teli pocakkal békülékeny hangulatba kerültem, és úgy döntöttem, hogy ideje beharangozni Úr és Parancsolómnak a békülős szexet. Diszkréten odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:

"Otthon majd összebújunk!"

Olyan tekintettel meredt rám, mintha le akartam volna lökni egy százemeletes toronyház tetejéről.

"Normális vagy? Úgy tele-ettem magamat, hogy örülök, ha a kocsiig el tudok menni!".

Romantika, mi? Hát milyen hedonista az ilyen?

/valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy

Beszélgettem egy anyukával, aki a szememre vetette, hogy megszívatta a Divatdiéta című bejegyzésem, mert azt hitte, hogy végre a gyerekek diétáztatásáról lesz szó, amivel neki nagyon teli van a t...urmixgépe. Ez egy olyan téma, amihez egy kicsit félve nyúlok, elvégre mi közöm van hozzá, hogy ki és hogyan és mivel eteti a gyerekét, de mivel ez a személyes blogom, ahová azt írok, amit akarok, így mégis elmondom a véleményemet.

Az egészséges gyerekek diétáztatásával alapból nem értek egyet. Akkor sem, ha anyuka vegán, akkor sem, ha paleós, és akkor sem, ha fényevő, vagy mittomén' micsoda.

Alapból abból indulok ki, hogy minden szülő jót akar a gyerekének, és a lehetőségeihez képes próbál mindent megadni neki, hogy később egészséges testi és lelki adottságokkal rendelkező felnőtt váljon belőle. Az önhatalmúan, kizárólag divatból, vagy saját meggyőződésből, etikai okokból kikényszerített diéta szerintem egy gyerek esetében mindkét oldalt rombolhatja. A testi probléma hamar kiderül, és csak a körülményeken, vagy szerencsén múlik, hogy az eset bekerül-e a médiába, vagy sikerül titokban tartani, és orvos által felírt bogyókkal helyrehozni a legyengült, esetenként beteg szervezetet.

A lelki oldalnál ott látom a problémát, hogy a kicsinek nincs döntési joga, nem eheti azt, amit a többiek, és ezt a kivételezett helyzetet nem biztos, hogy egy vállrándítással le tudja rendezni magában. Főleg akkor nem, ha a többi gyerek esetleg a hagyományosan elkészített ételeket előtte eszi. Nem tudom elképzelni, hogy például egy hétéves nem nyúl automatikusan a pecsenyés tálba, amikor a társai jóízűen falatozzák mellette a rántott husit. De ha otthon a hús a mumus, akkor biztos vagyok benne, hogy hallgatni fog a tettéről, és bűnösnek, rossznak fogja magát érezni a kihágás miatt, még akkor is, ha amúgy finomnak találta. 

Régebben találkoztam SN oldalán egy édesanyával, aki a tizenkét év körüli lányát posztolta ki, mert az x kilót lefogyott. A kislány nem volt kövér, de valóban volt rajta egy kis plusz, amitől a mindenféle álkajáknak köszönhetően megszabadult. Az édesanya elmondta, hogy mennyire büszke a lányára, én meg meggondolatlanul visszakérdeztem, hogy azért mert lefogyott? Természetesen anyuka a legmélyebben felháborodott, én meg végigpörgettem az oldalt, hogy a kislány hozzászólt-e bárhol is a gratulációkhoz. Nem szólt hozzá, anyuka fürdött a sikere fényében, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon tisztában van-e vele ez az édesanya, hogy például a nagy mennyiségben fogyasztott szója milyen hatással van a fejlődésben lévő szervezet hormonrendszerére. Vagy azzal, hogy a mesterséges édesítőszerek nem minden esetben egészségesek? Vagy azzal, hogy a gyerekére azért büszke, mert teljesítette a mai társadalom egyik legnagyobb elvárását: MÁR NEM KÖVÉR (előtte sem volt az!), és ezzel faszán elültette benne a megfelelési kényszer magjait? Nem lett volna egyszerűbb elmenni sportolni a gyerekkel, vagy csak simán úgy főzni otthon, hogy attól lefogyjon? 

Az rendben van, hogy próbáljuk egészséges táplálkozásra nevelni a gyerekeinket, és eltiltjuk őket a mekis és mindenféle gyors-éttermi kajáktól, nem vesszük mázsaszámra a cukorkákat, csokoládét, csipszet, nem itatjuk őket literszámra cukros-nyákos-mázgás üdítőkkel. Szerintem ez tök normális, egy valamit magára adó szülő próbálja mértéktartásra nevelni a gyerekét, és arra törekszik, hogy ezeket a szarokat a gyerek minél később fedezze fel. Mert naivitás azt gondolni, hogy nem fogja felfedezni. Az iskolában, mikulásünnepekkor, szülinapokon, a nagyinál, vagy a barátoknál, akárhol, de mindenképpen kapcsolatba fog kerülni legalább eggyel a felsoroltak közül.

 Józan paraszti ésszel végig kellene gondolni, hogy mit okozunk a gyereknek, ha rákényszerítünk egy olyan étrendet, amit egy idő után esetleg csak megfelelési kényszerből követ. Nyilván ameddig kicsi, és teljesen a szüleitől függ, nem fog neki problémát okozni az étkezési szabályok betartása, de ahogy közösségbe kerül, már látni fogja a különbséget, és nem biztos, hogy örül majd a csodabogár státusznak.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy egészséges gyerek szervezetének nem feltétlenül tesz jót, ha megvonnak tőle bizonyos tápanyagokat. Aki már gyakorlott diétázó, az most lazán legyint, hogy ez hülyeség, de azt ne felejtsük el, hogy egy felnőtt, és egy gyerek tápanyag-szükséglete között óriási a különbség, ahogy a szervek terhelhetőségi foka is más-más különböző életkorokban.  

Szerintem ebből a diétázós mizériából ki kellene hagyni a gyerekeket, és az ésszerűség határain belül engedni, hogy kialakíthassák a saját táplálkozási szokásaikat. A gyerek másol, és ha a szülőktől vegán életmódot lát, előbb-utóbb ő is rá fog állni, ahogy a paleo étkezés jó oldalára is hamar ráébred majd. 

  /valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy

Akarsz balhét? Eressz össze egy nimfomániás bokszolót, egy börtönviselt stricit és egy ezermester fitneszedzőt egy gátlástalan titkosügynökkel, és máris áll a bál!

Remy Dalmore MÁS világ - A szivárvány tövénél című regényében száz fokon pörgeti a romantikát, amihez a háttérzajt dörgő pofonok, robbanó luxusautók, és zokogó terroristák adják. A regény mellőzi a megszokott kliséket, olvasásakor fennáll a heveny röhögő-görcs veszélye, ezért fogyasztását kizárólag saját felelősségre ajánljuk!

Olvass bele:

 "Timothy kissé késve ért Griffin kávézójához, ahol a megbeszélést akarták tartani. Mae és Daniel már az irodában ücsörögtek, amikor beesett az ajtón, és kimondottan hálás volt az elé tolt kávéscsésze láttán.

- Kösz! Ez most életet mentett! - hálálkodott.

- Nehéz éjszakád volt? - kérdezte incselkedve Daniel.

- Ami azt illeti, eléggé! De nem panaszkodom, a hazámért bármire képes vagyok. És eléggé megérte. Fiona meghívott minket a hétvégi buliba – sóhajtotta színpadiasan Maere nézve.

- Fiona? Ennyire jóban vannak? - kérdezte megütközve Griffin.

- Ennyire! - bólintott a férfi, és elmesélte az előző nap történteket.

Néhány apróságot kihagyott belőle, de a többiek kitalálták a hiányzó részleteket.

- Te... megdugtad a fő gyanúsítottunkat? - csattant fel a nő.

- Nem, dehogy! Tudtommal nem őt keresitek. Vagy már igen? Mert akkor de!

- Na, én most vesztettem el a fonalat! - nyafogta Daniel, és kavargatni kezdte a teáját.

- Nem, nem őt keressük, ez igaz. De ugye nem mondtál neki semmit arról, hogy...

- Semmiről semmit nem mondtam neki, még szeretnék élni pár évig. És tisztázzuk, hogy kizárólag a hazám érdekében, kötelességtudatból feküdtem le vele, nem élvezetből! Viszont munkát ajánlottak, nem kevés pénzért, úgyhogy holnap estére légy csini, mert asszonyostól kell mennem a buliba – mondta Maere nézve.

- Holnapra? És hogy magyarázom ezt meg Cherrienek? - kérdezte ijedten a nő.

- Találj ki valamit, légy kreatív! Elvégre nő vagy, profi módon hazudsz!

- Ez nem is igaz! - tiltakozott a női nem nevében, mert a másik két férfi is bólogatni kezdett.

Cherrie fegyelmezetten állt az eligazítás alatt. Az őrnagy elmondta, hogy aznap látogatóik lesznek, és különösen összeszedett munkára szólította fel őket. Egész nap maximálisan próbált koncentrálni, és valamennyi gyakorlatot előírásszerűen hajtotta végre, amit az ezredes, a feltűnően unatkozó kormányzó, a sleppje és néhány magas rangú katonatiszt az érdeklődés legkisebb szikrája nélkül figyelt. Végül az újoncok lementek egy lövészárokszerű építménybe, és egy-egy kézigránátot nyomtak a kezükbe, majd az őrnagy elmagyarázta és be is mutatta, hogy mi a feladat.

Cherrie már az első robbanásnál pánikba esett, rémülten táncolt a kezében a gránát. Egymás után jöttek a robbanások a lövészárok melletti üres területről. Amikor a lányra került a sor, az ijedtségtől sokkos állapotban kihúzta a szeget, és azzal a mozdulattal eldobta, majd zavarodottan nézett a kezében tartott gránátra.

- Dobd el! - üvöltötte mellette Dante, amitől grátisz frászt kapott, és a háta mögé hajította, egyenesen egy fegyverekkel teli ládába.

- Kifelé! - üvöltötte az őrnagy, de addigra már a többiek mind kivetették magukat a majd háromméteres betonfal tetejére.

Dante megragadta a derekát, és fellökte a falra, majd ő is követte. Az utolsó pillanatban jutottak ki, mielőtt a robbanás krátert vágott volna arra a helyre, ahol addig ácsorogtak. A kormányzó és a katonatisztek néhány méter távolságról döbbenten nézték a robbanást. Mayers végignézett a szédelegve feltápászkodó, földdel és törmelékkel borított, köhécselő katonákon, és magában villámgyors névsorolvasást tartott. Megnyugodva megállapította, hogy mindannyian meg vannak, azután rezzenéstelen arccal a küldöttség felé fordult.

- Nos, kérem! A katonáinknak az életük múlhat a gyors helyzetmegoldáson! Ha nem ismerik fel időben a veszélyt, vagy nem jól reagálnak, könnyen ottmaradhatnak! A kiképzésen megtanítjuk nekik, hogy váratlan események során azonnal cselekedniük kell!

A kormányzó elismerően bólogatott, és a katonatisztek is izgatottan sutyorogva tárgyalták egymás között a történteket. Egyedül a tábornok nézett Mayersra gyilkos arckifejezéssel, de az ezredes úgy csinált, mint aki nem látja. Az őrnagy nem mert ordítozni velük, ezért csak felsorakoztatta őket, és elindultak a lőgyakorlatra.

A feladat egyszerű volt, egy kimondottan erre a célra épített torony ablakaiban elhelyezett céltáblára kellett lőniük. Mivel sokan voltak, ezért felváltva lőttek. Aki már végzett, az a küldöttség mögött laza pihenő állásban várta a gyakorlat végét. Mindenkinek ki volt jelölve egy-egy tábla, amit el kellett találnia. Cherrie az utolsó körben került sorra. Egy emeleti céltáblát kapott, és még mindig remegve az előző robbanás hangjától engedelmesen beállt az üvegkalitkába, hogy a fülére húzza a fülvédőt. A torony tetején lévő lámpa pirosról zöldre váltott, és mindenki felkapta a puskát. A lány a célra tartotta a fegyvert, amivel már előző nap megismerkedett, majd elhúzta a ravaszt. Nem történt semmi. Újra próbálkozott, de hiába. Maga elé motyogva cibálta a puskából kiálló valamennyi pöcköt, gondolván, hogy nyilván valamit elfelejtett kibiztosítani. Észre sem vette, hogy a rángatás közben megfordult, és a kormányzó csapatára emelte a fegyvert, a fülvédőtől pedig nem hallotta az ordítást. Határozottan rosszul esett neki, amikor Dante az üvegnek lökte, és kitépte a kezéből a puskát.

- Na! Hülye vagy? - méltatlankodott a bátyjára pillantva, majd a küldöttségre nézett.

A kormányzó és csapata a földön hemperegtek, a hátukon egy-egy katonával. A tábornok vérvörös arccal tápászkodott éppen felfelé, és Mayerset kereste a tekintetével. Az ezredes nyugodtan mosolyogva állt a küldöttség előtt, majd amikor valamennyien felálltak, magyarázni kezdett.

- Katonáinknak, habár ezerféle módon megtanítjuk őket gyilkolni, mégis legfőbb feladatuk a civilek védelme. Miller őrnagy módszerei kiválóan alkalmasak rá, hogy maradéktalanul elsajátítsák és gyakorlatban is kipróbálják a túszok védelmét, illetve mentését.

Az őrnagy hulla sápadtan lépett oda lányhoz, és amennyire diszkréten tudta, odasúgta neki.

- Bassza meg magát a kurva jó ég! Takarodjon fel a toronyba, és hozza le a céltáblákat!

- A toronyba? - kérdezett vissza Cherrie, és kirázta a hideg. - De én nem tudok...

- Fogja be a pofáját, és induljon, különben itt helyben agyonlövöm! - sikította súgva a férfi, és a lány nem mert ellenkezni.

Remegő léptekkel, minden lépcsőfoknál felnyüszítve felment a toronyba, és hányingerrel küszködve összeszedte a névre szóló céltáblákat. Egy mappába gyűrte őket, majd lehajította a tízméteres mélységbe. A mappa bírta a gyűrődést, nem ment szét, viszont majdnem agyonütötte az alatta gyűjtögető katonát, aki a földszinti céltáblákat szedte össze. Már valamennyien fegyelmezetten álltak a sorban, de a lány helye üres volt.

- Hol van Lee? - súgta oda Danténak az őrnagy.

- Jelentem, a toronyban, uram! - válaszolta fegyelmezetten.

- És miért van még ott, miért nem jön le? - csikorogta a férfi.

- Jelentem, nem mer, uram! - mondta Dante, és a mellette álló katona az ajkába harapott, mert kis híján felröhögött.

- Mi az, hogy nem mer? Miért nem?

- Jelentem, tériszonya van, uram!

Most már valamennyi katona a gyanúsan remegő szájjal állt vigyázzban, és Dante biztos volt benne, hogy öt perc múlva elküldik őket a fenébe. Mayers odalépett hozzá.

- Mi van? Hol a csaj? - súgta oda az őrnagynak.

- Baszd meg! Felküldtem a toronyba, és nem mer lejönni! - fordult felé kétségbeesetten a másik.

- Le tudja hozni? - kérdezte az ezredes Dantétól, aki bólintott.

Amikor felért, és meglátta a lejárattól legtávolabbi fal tövében kuporgó húgát az volt az első gondolata, hogy lelöki.

- Mi az istent csinálsz? - kérdezte dühösen a lánytól.

- Semmit. Ülök.

- De ne üljél! Le kell jönnöd! Itt az egész küldöttség, mindenki rád vár.

- Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket, de gyengélkedem, úgyhogy...

A férfi nem várta meg, hogy befejezze, türelmét vesztve a vállára kapta a sikoltozva rúgkapáló lányt, és a küldöttség csodálkozó tekintetétől követve megindult lefelé a lépcsőn.

- Sajnos fel kell készítenünk rá az embereinket, hogy a túszaink nem mindig együttműködőek, azonban nekünk akkor is ki kell őket hozni a veszélyzónából – mondta Mayers a kormányzó felé fordulva, aki elismerően biggyesztette le a száját. - Úgy gondolom, hogy nagyjából láttak már mindent, amit látniuk kellett. Egy szerény kis állófogadással készültünk, ha nem sértem meg Önöket, kérem kövessenek! Közben ha gondolják, megbeszéljük a látottakat.

Jócskán elmúlt dél, és a kényelemhez szokott férfiak gyomra hangosan korgott, ezért senki nem emelt kifogást a késői ebéd miatt.

- Meg kell mondjam, tábornok, az Önök módszerei úttörők a katonai kiképzés történelmében! - fordult az idegességtől étvágytalan tábornok felé a kormányzó kezében egy pohárral. - Voltam már jó néhány bázison, de ilyen eseménydús és valósághű kiképzést még nemigen láttam. Meg kell mondjam, nagyon elégedett vagyok azzal, amit itt tapasztaltam!

- Köszönöm, uram! Ahogy Mayers ezredes mondta: célunk az, hogy a katonáinknak megtanítsuk a valódi veszélyhelyzetek kezelését. Ez pedig könyvekből nem működik!

A többi tiszt beleegyezően bólogatott, és a tábornok hirtelen úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék, mert a szomszédos kiképzőközpontok vezetői is a küldöttség tagjai között voltak. Az ezredes feltűnően kerülte, azonban nem tudta elodázni a dolgot, és a vendégek távozása után kénytelen volt rapportra menni. Vigyázzállásban állt meg a patinás íróasztal előtt, és csodálkozva nézte, ahogy a tábornok remegő kézzel egy doboz cigarettát vesz elő a fiókból.

- Mayers! Én másfél éve leszoktam a cigiről! De most rá kell gyújtanom! Megmagyarázod nekem, hogy mi a fene volt ez ott kint?

- Az újoncok néha csinálnak cifra dolgokat! - vonta meg a vállát a férfi, és elfogadta a felé nyújtott cigarettát.

- Cifra dolgokat? Az a lövészárok több mint harminc éve állt ott! Ez a nő mióta van itt? Két napja? És már felrobbantotta! Mi lesz itt két hét múlva? Lebontja a laktanyát?

- Személyesen veszem kezelésbe! - döntötte el hirtelen az ezredes. - Majd én megtanítom neki a fegyverek kezelését, profi lövészt faragok belőle.

- Van erre időd? - vonta fel a szemöldökét a tábornok.

- Szakítok rá! Ez a csaj született vadász, minden ezredikből egy ilyen. Nőből meg minden tízezredikből.

- Az a szerencséd, hogy a kormányzó profizmusnak hitte a töketlenkedését, és jóval nagyobb támogatást kaptunk, mint amiről álmodni mertem! Különben most mindketten repülnétek!..."

Könyv formájában megrendelhető: 

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/mas-vilag-a-szivarvany-tovenel

Könyv és e-book formájában rendelhető:

http://www.novumpublishing.hu/ujdonsagok/szepirodalom/erotikus-erzeki.html

                  /pixabay/

Remy

Egy idő óta figyelemmel kísérem az egyik ismerősöm sorsát, aki hosszú évtizedeket élt le bántalmazó kapcsolatban. Fiatalon ment férjhez álmai lovagjához, majd jöttek sorra a gyerekek. Tanulni nem tudott, talán nem is akart, hiszen az akkori, általános elvárás szerint a nő dolga a gyereknevelés és a háztartás ellátása, a férfié pedig a családfenntartás. A férj időközben karriert épített, nem is akármilyent, és ki-be járt a kapcsolatból, ahogy éppen a kedve tartotta. Megtehette, mert a család teljes anyagi függésbe került tőle, ha nem rakta le az asztalra a konyhapénzt, nem volt mit enniük a kicsiknek. Amikor valami nem tetszett neki, vagy sérelem érte akár a munkahelyén, akár az ismerősök által, tombolt és ütött - szigorúan a négy fal között! A nő családja nem tudott közbeavatkozni, és az asszonynak a férfi munkaköre miatt nem volt hová fordulnia segítségért.

A verések után jött a fogadkozás és a mézeshetek, amikor a nő boldognak, értékesnek érezhette magát. Pontosan a következő verésig. A gyerekek szépen felnőttek, a nő évtizedekig gondozta a beteg édesanyját, majd később a magatehetetlen anyósát, ezért nem ment el dolgozni, igaz, a férje sem engedte volna meg neki. Minek, mikor ő olyan szépen gondoskodik róla? A fizikai terror, a megalázások mindeközben rendszeresen folytak, és a nőnek csupán a külvilág előtt volt lehetősége fellélegezni, mert a férfi nyilvánosan sohasem bántotta. 

Már az összes gyerek kirepült otthonról, amikor a nő egy verés után végre oda mert állni a tükör elé, és megkérdezte magától, hogy vajon normális-e, amiért ezt tűri? Pedig a választ már nagyon-nagyon régen tudta. Nyugdíjasként hagyta el a férjét, és egy rég nem látott barátjához költözött, aki befogadta. 

Ekkor érte a következő döbbenet, mégpedig a gyerekei reakciója miatt, akik szintén rengeteg magánéleti válságon estek át, és csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak normális családi kapcsolatot kialakítani. Annak ellenére, hogy a gyerekei pontosan tudták, mi folyik otthon és az apjuk mit művel az anyjukkal, mégis a papa mellé álltak. Talán azért, mert a hosszú évek alatt megszokták, hogy anyu értéktelen, hülye, nem számít és mindenért ő a hibás, talán a saját kényelmüket, felépített életüket féltették, mindenesetre felháborodtak rajta, hogy a nő lépni mert.

"Most ezt miért kellett, ennyi idő alatt már megszoktad, arra a kicsire, ami még hátra van, igazán elviselhetted volna!" 

A történetnek van folytatása, és nincs benne happy-end, de én itt most megállnék. Amikor családon belüli erőszakról beszélünk, szinte mindenki a női-férfi szerepre koncentrál, ahol általában a nő az áldozat. De hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy ezekben a kapcsolatokban általában van egy harmadik fél is, mégpedig a gyerek. Az a gyerek, aki csak kicsi, de nem hülye! Még ha nem is tudatosan, de figyeli a környezetét, és raktároz, elemez. Később emlékszik mindenre, akárcsak tudat alatt is. Mindennek, ami gyerekkorunkban történik velünk, kihatása lesz a későbbi életünkre! Másoljuk a szüleinket, a példájuk érv, vagy ellenérv lesz a párkapcsolati szabályok felállítása során (is). 

A nők sokszor a gyerekeket hozzák fel okként, miattuk nem lépnek ki a rossz kapcsolatból, amivel a bántalmazó férfi pontosan tisztában van. Remek fegyverként használja a gyerekeit a házasságban, és nemegyszer valóban jó apaként viselkedik, szereti és példásan neveli őket. Minél több a gyerek egy ilyen kapcsolatban, annál nehezebben mozdul a nő, főleg akkor, ha nincs hová mennie.

"Mert egyedül még csak-csak lelép az ember, de ki fog befogadni egy-két-sok gyerekkel, hová teszem őket, milyen életük lesz később?"

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy úgy gondolják, ha szülnek egy bántalmazó férfinak, akkor az majd megváltozik. Azután egyre jobban gyűlölik saját magukat, mert a várandósság alatt és után megváltozott test egy újabb fegyver a férfi kezében a nő önértékelésének sárba tiprására. Ráadásul ott egy kicsi ember, akiről gondoskodni kell, és akit esetleg a férfi valóban és látványosan szeret. 

A magyar állam az egyedülálló édesanyákat egy kis aprópénzzel támogatja, ami úgy nagyjából az éhenhaláshoz elég, viszont egy albérlet kifizetésére már nem futja belőle. A gyes és a főállású anyasági támogatás huszonötezer forint körül mozog, és valamiért egyik politikai pártnak sem jut eszébe, még ígéret szintjén sem, hogy ezt az összeget megemelje.

"Hogyisne, még szaporodnának a cigányok, meg amúgy is munkaerőhiány van, a nők ne otthon hizlalják a picsájukat, menjenek dolgozni!"  

Az anyaotthonok csupán átmeneti megoldást nyújtanak a bajba került édesanyák számára, az elhelyezés időszakos, talpra kell állni! De hogyan, amikor valaki évekig azt hallgatta, hogy életképtelen, semmire sem jó, a férfi nélkül éhen hal, és az esetleges állandó kontroll miatt teljesen leépült a baráti, ismerősi köre? Ráadásul nincs hol lakni, míg a férjnek van lakása, és a gyermekelhelyezésnél a bíró a gyerek "érdekeit" veszi figyelembe. Ha nincs orvosi látlelet, nincsenek tanúk az agresszióról, a nő szinte reménytelen helyzetbe kerül.

Pedig pontosan a gyerek érdekében kellene minél előbb lépni, mert egy ilyen környezet még akkor sem egészséges, ha apuka elhalmozza minden földi jóval a csemetét. Az a férfi, aki ilyen példát mutat a saját utódjának, mérhetetlen károkat okoz, és megalapozza a gyerek későbbi önértékelési, párkapcsolati problémáit, amit azután az anya tehetetlenül figyel, hiszen egy felnőtt életébe már nem tud beleszólni. 

Sokat hallani a lelki függésről, de én úgy gondolom, hogy a bántalmazott nők esetében ennél súlyosabb és nyomósabb ellenérv a kapcsolatból való kilépésre az anyagi függés. Sokszor a férfi minden erejével igyekszik megakadályozni, hogy a nő a saját talpára álljon, és próbálja meggyőzni, hogy ő ehhez nagyon kevés, úgysem fog sikerülni. Ez természetesen baromság, mert hacsak nem analfabéta valaki, fog találni munkahelyet. De megváltozik az addigi életvitel, ami sokszor elbizonytalanítja a nőt, talpalni kell munkahely után, keresni a lehetőségeket, és mások kényére-kedvére-ítéletére bízni magunkat. Ez egy hosszú, és idegőrlő folyamat, ami még a nem bántalmazott édesanyáknak is sokszor komoly erőpróbát jelent.

Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy egy gyerek csak akkor tud boldogan felnőni, ha el van halmozva méregdrága kütyükkel, és márkás cipőkben, ruhákban viszik óvodába-iskolába! Pedig a gyerekeknek nyugodt, vidám, stresszmentes családi légkörre van szükségük, ahol kibontakozhat a saját személyiségük, és nem hallják a szomszéd szobából (jó esetben, ha nem előttük megy a terror!), ahogy apa éppen aprítja anyát. Amikor egy férfi megüti a gyerekei anyját, nem csak a nőt, hanem a saját gyerekeit is bántja, és ez akkor is így van, ha ennek a következményei csak később fognak kibukni.  

Fú, most nagyon feminista voltam, meg halál a pasikra, de szerencsére azért egyelőre a normális emberi kapcsolatokra képes, igazi férfiakból van a több, akik az elszabott gyerekkorukat és a saját kicsinyes sérelmeiket nem a szeretteiken torolják meg, helyette szelíden, szeretőn óvják a családjukat, gondoskodóan is képesek igazi FÉRFIAK lenni. 

/a képek illusztrációk, a pixabayről származnak/

Remy