A nagy fiamnak tavaly az volt az első feladata a gimiben, hogy írjon egy fogalmazást három külföldi helyről, ahol nyaralt. Kikerekedett a szemem, mert ugyan nem élünk mély szegénységben, de sokgyerekes átlag magyar családként nemigen engedhetjük meg magunknak, hogy külföldre szaladgáljunk nyaralni. De ha megengedhetnénk is elgondolkodnék rajta, hogy ennyi gyerekkel elinduljak-e. Mondtam a gyereknek, hogy írja le az esztergomi kirándulásunkat, mert legalább háromszor átnézett a kupoláról Szlovákiába, de végül valami más sztoriban egyeztek meg a tanerővel. Idén remélem nem lesz ilyen feladatuk, mert a nyarat itthon töltjük, a saját privát tengerpartunk szélén, ami egy szép kék tescós medencét jelent. 

Azért, hogy mégis érje a gyerekeket valamiféle nyári élmény, és legyen mit mesélni szeptemberben a suliban, beiktattunk egy nagymamás nyaralást a szomszédos megyében, illetve egynapos kirándulásokat szervezünk. 

Hétfőn a hőmérő árnyékban 35 fokot mutatott, én a gáztűzhely mellett, Úr és Parancsolóm a kertben igyekezett elveszteni a teste víztartalékának nagy részét. Amikor már kellőképpen oxigénhiányos állapotba kerültünk a melegtől, odavetette magát mellém a "teraszon" árválkodó műanyag székre, és elhaló hangon benyögte: "Menjünk le a Velencei-tóra!" 

Nem tudom, mi ütött belém, hogy rábólintottam, általában kerülöm a szabad vízi fürdőhelyeket, mert javarészt koszosak. Nem díjazom, ha az aranyakkal felpompásított, talpig izmos urak odasercintenek mellém a vízbe, vagy az elfogyasztott sörmennyiséggel pont a gyerekem feje mellett kívánják duzzasztani a tavat. Ezek egyébként privát tapasztalatok, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el.  

 Délután fél hatra értünk le, kaptunk azonnal parkolóhelyet, ami itt nagyon ritkán fordul elő, szóval jól indult a kaland. A saját gyerekeink mellé beszereztünk egy bónusz bébit is, így öt gyerekkel csattogtunk a gyönyörűre varázsolt, homokos velencei korzón a partra. A tó a lassan aludni készülő nap fényében fürdött, a víz kellemesen meleg volt, és ha figyelmen kívül hagyom a tetején úszkáló használt ragtapaszokat, szemetet, enyhén mocskosnak tűnő vizet, azt kell mondjam: minden adott volt hozzá, hogy jól érezzük magunkat. 

Az idilli állapot éppen addig tartott, amíg a röpke egyórás úszkálás után a kölykök egyhangúlag kijelentették, hogy éhesek. Szerencsére lángost kívántak, így megkönnyebbülve vettük az irányt a büfék felé. Mégsem két fogásos vacsorára vágynak, valami menő étteremben! Egy lángos, egy pohár szörp nem fog sokba kerülni! Hát... Sokba került. Egy mezei lángos négyszázötven forint, de ez a nudista verzió, ha szemérmesen kér rá az ember sajt-tejföl ruhát, az már hatszázötven. Az italok szintén négyszázötvennél kezdődnek, és ezt csak fokozni lehet, alámenni nemigen. Természetesen mindenki sajtos-tejfölöst kért, én pedig a nap hátralévő részében a haszonkulcs fogalmán gondolkodtam, és azt számolgattam, hogy ennyi pénzből mennyi lángost tudnék otthon sütni. Tudom, ez prosztó, proli dolog, de hát ez van! Pozitívumként azért elmondanám, hogy lapostányér méretű tésztakorongok kerültek az asztalunkra, és még a két méter magas kisfiam is jóllakottan állt fel a kényelmetlen fapadról. 

A Balatonon állítólag van ezerötszáz forintos lángos is, gyors fejszámolás, és jön az "aztakurva!" érzés. Azt mondják, pang a hazai turizmus, talán a vizes vb enyhíti a bajt.

Egyszer a nem gyengén gazdag ismerőseinkkel beszélgettünk nyaralás témában, és amikor szóba került, hogy nekünk csak hazaira van keret, legyintettek.

"Drága. Menjetek inkább Horvátországba, ott minden van, és meg is lehet fizetni!"

Remy

/valamennyi kép illusztráció, a Pixabayről származik/