Egy idő óta figyelemmel kísérem az egyik ismerősöm sorsát, aki hosszú évtizedeket élt le bántalmazó kapcsolatban. Fiatalon ment férjhez álmai lovagjához, majd jöttek sorra a gyerekek. Tanulni nem tudott, talán nem is akart, hiszen az akkori, általános elvárás szerint a nő dolga a gyereknevelés és a háztartás ellátása, a férfié pedig a családfenntartás. A férj időközben karriert épített, nem is akármilyent, és ki-be járt a kapcsolatból, ahogy éppen a kedve tartotta. Megtehette, mert a család teljes anyagi függésbe került tőle, ha nem rakta le az asztalra a konyhapénzt, nem volt mit enniük a kicsiknek. Amikor valami nem tetszett neki, vagy sérelem érte akár a munkahelyén, akár az ismerősök által, tombolt és ütött - szigorúan a négy fal között! A nő családja nem tudott közbeavatkozni, és az asszonynak a férfi munkaköre miatt nem volt hová fordulnia segítségért.

A verések után jött a fogadkozás és a mézeshetek, amikor a nő boldognak, értékesnek érezhette magát. Pontosan a következő verésig. A gyerekek szépen felnőttek, a nő évtizedekig gondozta a beteg édesanyját, majd később a magatehetetlen anyósát, ezért nem ment el dolgozni, igaz, a férje sem engedte volna meg neki. Minek, mikor ő olyan szépen gondoskodik róla? A fizikai terror, a megalázások mindeközben rendszeresen folytak, és a nőnek csupán a külvilág előtt volt lehetősége fellélegezni, mert a férfi nyilvánosan sohasem bántotta. 

Már az összes gyerek kirepült otthonról, amikor a nő egy verés után végre oda mert állni a tükör elé, és megkérdezte magától, hogy vajon normális-e, amiért ezt tűri? Pedig a választ már nagyon-nagyon régen tudta. Nyugdíjasként hagyta el a férjét, és egy rég nem látott barátjához költözött, aki befogadta. 

Ekkor érte a következő döbbenet, mégpedig a gyerekei reakciója miatt, akik szintén rengeteg magánéleti válságon estek át, és csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak normális családi kapcsolatot kialakítani. Annak ellenére, hogy a gyerekei pontosan tudták, mi folyik otthon és az apjuk mit művel az anyjukkal, mégis a papa mellé álltak. Talán azért, mert a hosszú évek alatt megszokták, hogy anyu értéktelen, hülye, nem számít és mindenért ő a hibás, talán a saját kényelmüket, felépített életüket féltették, mindenesetre felháborodtak rajta, hogy a nő lépni mert.

"Most ezt miért kellett, ennyi idő alatt már megszoktad, arra a kicsire, ami még hátra van, igazán elviselhetted volna!" 

A történetnek van folytatása, és nincs benne happy-end, de én itt most megállnék. Amikor családon belüli erőszakról beszélünk, szinte mindenki a női-férfi szerepre koncentrál, ahol általában a nő az áldozat. De hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy ezekben a kapcsolatokban általában van egy harmadik fél is, mégpedig a gyerek. Az a gyerek, aki csak kicsi, de nem hülye! Még ha nem is tudatosan, de figyeli a környezetét, és raktároz, elemez. Később emlékszik mindenre, akárcsak tudat alatt is. Mindennek, ami gyerekkorunkban történik velünk, kihatása lesz a későbbi életünkre! Másoljuk a szüleinket, a példájuk érv, vagy ellenérv lesz a párkapcsolati szabályok felállítása során (is). 

A nők sokszor a gyerekeket hozzák fel okként, miattuk nem lépnek ki a rossz kapcsolatból, amivel a bántalmazó férfi pontosan tisztában van. Remek fegyverként használja a gyerekeit a házasságban, és nemegyszer valóban jó apaként viselkedik, szereti és példásan neveli őket. Minél több a gyerek egy ilyen kapcsolatban, annál nehezebben mozdul a nő, főleg akkor, ha nincs hová mennie.

"Mert egyedül még csak-csak lelép az ember, de ki fog befogadni egy-két-sok gyerekkel, hová teszem őket, milyen életük lesz később?"

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy úgy gondolják, ha szülnek egy bántalmazó férfinak, akkor az majd megváltozik. Azután egyre jobban gyűlölik saját magukat, mert a várandósság alatt és után megváltozott test egy újabb fegyver a férfi kezében a nő önértékelésének sárba tiprására. Ráadásul ott egy kicsi ember, akiről gondoskodni kell, és akit esetleg a férfi valóban és látványosan szeret. 

A magyar állam az egyedülálló édesanyákat egy kis aprópénzzel támogatja, ami úgy nagyjából az éhenhaláshoz elég, viszont egy albérlet kifizetésére már nem futja belőle. A gyes és a főállású anyasági támogatás huszonötezer forint körül mozog, és valamiért egyik politikai pártnak sem jut eszébe, még ígéret szintjén sem, hogy ezt az összeget megemelje.

"Hogyisne, még szaporodnának a cigányok, meg amúgy is munkaerőhiány van, a nők ne otthon hizlalják a picsájukat, menjenek dolgozni!"  

Az anyaotthonok csupán átmeneti megoldást nyújtanak a bajba került édesanyák számára, az elhelyezés időszakos, talpra kell állni! De hogyan, amikor valaki évekig azt hallgatta, hogy életképtelen, semmire sem jó, a férfi nélkül éhen hal, és az esetleges állandó kontroll miatt teljesen leépült a baráti, ismerősi köre? Ráadásul nincs hol lakni, míg a férjnek van lakása, és a gyermekelhelyezésnél a bíró a gyerek "érdekeit" veszi figyelembe. Ha nincs orvosi látlelet, nincsenek tanúk az agresszióról, a nő szinte reménytelen helyzetbe kerül.

Pedig pontosan a gyerek érdekében kellene minél előbb lépni, mert egy ilyen környezet még akkor sem egészséges, ha apuka elhalmozza minden földi jóval a csemetét. Az a férfi, aki ilyen példát mutat a saját utódjának, mérhetetlen károkat okoz, és megalapozza a gyerek későbbi önértékelési, párkapcsolati problémáit, amit azután az anya tehetetlenül figyel, hiszen egy felnőtt életébe már nem tud beleszólni. 

Sokat hallani a lelki függésről, de én úgy gondolom, hogy a bántalmazott nők esetében ennél súlyosabb és nyomósabb ellenérv a kapcsolatból való kilépésre az anyagi függés. Sokszor a férfi minden erejével igyekszik megakadályozni, hogy a nő a saját talpára álljon, és próbálja meggyőzni, hogy ő ehhez nagyon kevés, úgysem fog sikerülni. Ez természetesen baromság, mert hacsak nem analfabéta valaki, fog találni munkahelyet. De megváltozik az addigi életvitel, ami sokszor elbizonytalanítja a nőt, talpalni kell munkahely után, keresni a lehetőségeket, és mások kényére-kedvére-ítéletére bízni magunkat. Ez egy hosszú, és idegőrlő folyamat, ami még a nem bántalmazott édesanyáknak is sokszor komoly erőpróbát jelent.

Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy egy gyerek csak akkor tud boldogan felnőni, ha el van halmozva méregdrága kütyükkel, és márkás cipőkben, ruhákban viszik óvodába-iskolába! Pedig a gyerekeknek nyugodt, vidám, stresszmentes családi légkörre van szükségük, ahol kibontakozhat a saját személyiségük, és nem hallják a szomszéd szobából (jó esetben, ha nem előttük megy a terror!), ahogy apa éppen aprítja anyát. Amikor egy férfi megüti a gyerekei anyját, nem csak a nőt, hanem a saját gyerekeit is bántja, és ez akkor is így van, ha ennek a következményei csak később fognak kibukni.  

Fú, most nagyon feminista voltam, meg halál a pasikra, de szerencsére azért egyelőre a normális emberi kapcsolatokra képes, igazi férfiakból van a több, akik az elszabott gyerekkorukat és a saját kicsinyes sérelmeiket nem a szeretteiken torolják meg, helyette szelíden, szeretőn óvják a családjukat, gondoskodóan is képesek igazi FÉRFIAK lenni. 

/a képek illusztrációk, a pixabayről származnak/

Remy