Zűrös irodalom

Kedves Olvasók és Könyvmolyok!

Mint bizonyára sokan tudjátok, a Delta Vision kiadó a fantasy és sci-fi irodalom mellett tette le a voksát, azonban most egy formabontó sorozatot készül útjára indítani, mely a Zűrös románc nevet kapta.

Fogadjátok szeretettel a sorozat első kötetét, mely történetesen az én művem, a címe: Tüske a köröm alatt avagy Zombi és a Mamaszaurusz.

Mint a sorozat neve is mutatja, romantikus regényekről van szó, azonban a kép kicsit árnyaltabb, a történeteink túlmutatnak a szokásos gyenge nő - erős férfi felálláson. A mi hősnőink nem zokognak a zsepijükbe arra várva, hogy megmentse őket a szöszi herceg, a csajok fehér ló helyett a volán mögé pattannak, és megoldják a gondjaikat.

A sorozat első kéziratát Nemes István szerkesztette, aki a mai kortárs fantasy irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Író, műfordító, szerkesztő, de munkássága nem csupán ennyiben merül ki, rengeteg - mára már ismertté vált - egykor kezdő írót indított el az irodalom rögös, intrikákkal kikövezett útján. Nem sorolom fel István műveit, mert napokig nyomoznom kellene, hogy mindet összeszedjem, nem beszélve az írói álneveiről, amik közül a két legismertebb a John Caldwell és a Jeffrey Stone. Nagyon büszke vagyok rá, hogy látott fantáziát a kéziratomban, és a szerkesztés során mindig pontosan tudta, hogy a "kezdő író sokk" éppen melyik fázisánál tartok. Ezúton is köszönöm szépen neki az önzetlen segítséget és a rám áldozott nem kevés idejét.

A borító Szendrei Tibor festőművész és illusztrátor munkája. Számomra fantasztikus volt látni, hogy a művész a kapott instrukciók alapján mennyire ráérzett a karakterekre és a regény hangulatára. Köszönöm szépen, hogy elvállalta a borítótervezést!

A könyv a témáját tekintve kicsit pikáns, kicsit felháborító, a vígjáték, a krimi és a romantika jegyeit igyekszik ötvözni. Ajánlom mindenkinek, de legfőképpen azoknak a kisgyermekes édesanyáknak, akiket próbára tesznek a gyermeknevelés viszontagságai.

Beleolvasó:

"A szerelmünk valahol Afrikában kezdődött. Egy rakás kecskeszaron
hasalva néztem bele először Chad gyönyörű, kék szemébe,
és a halál árnyékában arra gondoltam, hogy ezért a szempárért
bármit feladnék. Én hülye, később fel is adtam.
És most itt tartunk…
A körmömmel kocogtatom a kávéscsészét, meztelen talpam
az asztal alatt követi a harci induló ütemét. Chad némán falatozik,
közben a napilapot böngészi, néha félretolja a szemébe
lógó, szőke tincset. Bár nemrég szállt ki az ágyból, mégis halványan
érzem, vagy inkább sejtem a bőréből áradó enyhén
mentás-citrusos illatot. Tőlem kapta ajándékba a Versace Erost,
de állítása szerint csak különleges alkalmakra használja. Az
újságolvasás különleges?
– Reggel felhívott a húgom – töröm meg a csendet.
– Ühüm – dünnyögi valahonnan a sportrovat és a gazdasági
hírek környékéről.
– Kicsit összekaptunk. Tudod, mit mondott? Hogy azt a keveset,
ami még hátravan az életemből, kötelező a családról való
gondoskodásnak szentelnem, mert már csak feleség és csak
anya vagyok. Hallod? „Csak”!
– Aha.
Újabb falat tojás landol a szájában, ráküld egy korty kávét,
közben lapoz.
– Felhívtad már a mamát? – váltok témát, hátha a kedves
édesanyja emlegetése rám tereli a figyelmét.
– Még nem – néz fel, ám csupán néhány másodpercig éghetek
tekintete kereszttüzében, a világhírek lenyúlják a csodás
pillantást.
– És... mi van a melóhelyen? – próbálok vonzóbb témát találni,
amivel megtörhetem végre a teljes érdektelenséget, ami az
uramat uralja.
– Semmi – feleli fel sem pillantva.
Semmi! Ez a szó maga a sumákság, és én azt gyűlölöm! A
semmi az a nincs, a nem létezik, vagy a nincs közöd hozzá!
Odébb tolom a kávéscsészét, az asztalon folytatom a kocogtatás,
alant a járólapon egyre hangosabban csattog a When Johnny
comes home marching.
– Beszélhetnél velük! Nem akarom, hogy a szüleid vigyázzanak
Jeremyre, amikor itthon vagy. Tele van vele a tököm,
hogy mindig meg kell hallgatnom, a fiam mennyit hízott két
nap alatt, miket csinál már, mire tanították meg. Ők, tehát nem
én. Meg hogy a gyerekem szemmel láthatóan nem a megfelelő
ütemben fejlődik, hiszen az akárkicsodácska már ezt és azt is
tudja.
Hangosan felnevet, a vicc rovatnál jár. Rajtakapottan felpislant,
próbál értelmesen nézni. Egyre jobban viszket a tenyerem,
de egyelőre a verbalitás nyújtotta lehetőségeket használom.
– Örülök, hogy szerinted ez vicces. Csak én ilyenkor szar
anyának érzem magam. Múltkor is rohantam a gyerekkel az
orvoshoz, hogy nézze meg, miért van így lemaradva, más gyereke
miért sokkal ügyesebb, okosabb, erősebb. A doki meg azt
javasolta, hogy menjek inkább én szakemberhez, mert szemmel
láthatóan gond van a fejemmel.
– Akkor ne vidd többet orvoshoz! – vonja meg könnyedén a
vállát, majd visszabukik az újságba, ha jól látom, a Nap Lánya
sonkáit elemzi.
– Elegem van belőle, hogy mindenki tojik a fejemre! – fortyanok
fel, a tenyerem nagyot csattan az asztalon. – Anyámék
folyton azzal dicsekednek az ismerőseiknek, hogy mennyire
erős vagyok, amiért mindent egyedül intézek. Ezt honnan veszik?
Csak ünnepekkor nyitják rám az ajtót, és akkor sem én
vagyok a középpont, mert egymást marják. Téged sem érdekellek,
nem segítesz semmiben!
– Figyelj, kicsim! – emeli fel a fejét az újságból, közben
olyan gyengéd pillantást vet rám, amilyet az elnéző nagyi szokott
a fogyatékos unokájára. – Menj, engedj fürdővizet, addig
én elmosogatok. Aztán jövök, és a kádban mindent elmesélsz,
rendben?
Behajtja az újságot, feláll, odalép a mosogatóhoz, beteszi a
tányért, rányitja a vizet.
Sóhajtva bólintok. Semmi kedvem játszani a hülye picsát, de
már három hete tervezem ezt a beszélgetést. Chad akkor jött
haza két teljes napra, és akkor láttam utoljára pucér, felnőtt
férfit. Leszámítva azokat, akiket a pornócsatornán sasoltam.
Oké, beszélgetés elhalasztva, hiszen csak a lelkem fáj.
A fürdőajtóból visszanézek. Chad a mosogató szélének támaszkodik,
testén kötegekben állnak az izmok, keskeny csípőjéről
csaknem leesik a fekete pizsamanadrág. Mosolyog, az
arcán apró gödröcskék, kék szemével biztatóan hunyorít. Behúzom
magam mögött az ajtót, majd megdermedve fülelek. A
vízcsobogáson keresztül is hallani, ahogy lapozza az újságot.
Berántom az ajtót, nagyot csattan. Vizet engedek a kádba,
összekotrom a derekamat verdeső, sötét hajzuhatagom, lazán
feltűzöm a fejemre. Nem akarom, hogy vizes legyen, mert Chad
szereti markolászni, meg néha rángatni is. Utóbbit annyira nem
díjazom, de van az a helyzet, amikor elnézem neki. Tollászkodás
közben összeszedem a gondolataimat, egy csomó mindenről
beszélni akarok vele.
Soha nem kaptam semmit ingyen, keményen megdolgoztam
a sikereimért, amiket aztán könnyed mozdulattal dobtam kukába
a fiam kedvéért. Évekig harcoltam az előítéletek ellen, csak
azért, mert nő vagyok, szó szerint vért izzadtam, mire befogadtak
a katonatársaim. Utólag visszagondolva talán pont Chad
volt a legbizalmatlanabb, neki akartam a legjobban bebizonyítani,
hogy van helyem a fókák között. A sors fintora, hogy végül
ő beszélt rá a kilépésre. Mondjuk, sok választásom nem
volt, kismamáknak semmi keresnivalójuk a haditengerészet
különleges alakulatában.
Álompasi, álomesküvő, kilenchónapnyi eufória, könyvtárnyi
gyermekpszichológia, aztán… Talán a légüres tér a legmegfelelőbb
kifejezése annak az állapotnak, amibe Jeremy születése
után kerültem. Chad néha megjelenik, általában két-három napra,
amiből egyet mindig átalszik, majd újra hetekre eltűnik.
Dolgozik, hogy mi boldogok és gondtalanok lehessünk. Egy
feleség, aki boldog egyedül, és egy kétéves gyerek, akinek nem
hiányzik az apja.
Ez zavar a legjobban, Jeremynek szüksége van egy férfira,
aki megtanítja neki a fiús dolgokat. Mi lesz így belőle? Múltkor
a rúzsommal játszott, és egyszer rajtakaptam, ahogy belebújik a
körömcipőmbe. Már egy ideje érzem, hogy le kellene ülnünk
Chaddel átbeszélni a dolgainkat. Muszáj lépnem, a fiam érdekében!
Egyre türelmetlenebbül heverészek az illatos vízben, de az
uram csak nem akar bejönni, hogy kiönthessem neki a lelkem.
Oké, elegem van, kimegyek, széttépem azt a rohadt újságot,
és a fecniket lenyomom a torkán!
Harcra készen pattanok ki a kádból, persze, megcsúszok, a
lendülettől csaknem lespárgázok. A laza kontyom kibomlik,
úgy nézhetek ki, mint a Hófehérke gonosz boszorkánya, de már
nem érdekel, a férjem nem érdemli meg, hogy szép legyek neki!
Magam elé kapom az első kezem ügyébe akadó törölközőt, épp
a legkisebbet, és kirongyolok az ajtón.
Kis híján legázolom a nappali közepén ácsorgó idegent, a
magas, forradásos arcú, komor tekintetű férfit, aki egy másodperc
alatt átmegy döbbent tinibe. Ijedten hátralép, fülig vörösödve
néz végig rajtam.
– Helló! – mosolyodok el zavartan, miközben magam sem
értem, hogy menekülés helyett miért próbálok kommunikálni
vele.
– Üdv… özlöm! – dadogja a pasi, majd tétova mozdulattal
felém nyújtja a kezét. – Thomas White hadnagy. Ön pedig,
gondolom, Bree, ugye? Chad már sokat mesélt magáról.
A hangszálaim kicsit összegabalyodtak, így csupán bólintok,
majd elképedve nézek a szobából elősiető férjemre. Talpig feketébe
öltözve, megtömött útitáskával lép oda hozzám.
– Figyelj, Bree! – Nem néz a szemembe, valahová a járólapra
mered, kezét a vállamra teszi. Három hete ez az első alkalom,
hogy a testemhez ér, leszámítva az esti gyors csókot, amit kómába
zuhanása előtt nyomott a számra. – Mennem kell. Bevetés
lesz.
– Mi? De hát tegnap este jöttél haza! Mi történt?
– Semmi.
– Chad, ne csináld ezt velem! Mi az a semmi?
– Sajnálom, de nem beszélhetek. Te is tudod, hogy működik
ez.
Tényleg tudom, hiszen egykoron én is részese voltam a
semminek.
– Indulnunk kell – kocogtatja meg az óráját a forradásos képű
fazon; erős a gyanúm, hogy Chadet akarja kimenteni a kínos
helyzetből.
Tátogva próbálok valami értelmeset nyögni, de nem jön ki
hang a számon. Chad gyors csókot lehel az ajkamra, majd feltépi
az ajtót. Harminc másodperc múlva mindössze a lábam alatt
gyülekező víztócsa és egy földre hullott törölköző a társaságom.
Újra egyedül vagyok. Mint mindig."